Sörös József "Forever" című kiállítása

Sörös József „Forever” című kiállításának megnyitószövege

Balatonboglár, 2019. augusztus 9., péntek 18 óra

   Sörös Józsefet Rita leánya révén ismertem meg idestova tizennyolc éve. Amikor kérdeztem a Ritától, hogy a szülei mivel foglalkoznak, azt válaszolta: édesapja festőművész és főiskolán oktat. Bevallom elsőre kétkedve fogadtam ezt az információt, hiszen sose lehetett a Ritánál tudni, mikor tréfál vagy mond valós dolgot. Aztán Kaposváron személyesen is találkoztam Sörös apukával, aki egyből szimpatikus volt számomra és talán engem sem akart rögtön kiebrudalni a házból, mondván mit legyeskedek a lánya körül.

   Egy jókedélyű, határozott személyiség benyomását keltette „Jóska bácsi”, akinek magabiztos, kissé öntörvényű ám talpraesett karakterét láttam viszont a kisebbik leányában is. Azok a személyes történetek, amelyeket pedig hallhattam tőle, bizony roppant tanulságosak voltak számomra: miként tudta magát kivágni egy-egy faramuci élethelyzetből, vagy hogyan tudott egy-egy konfliktusos szituációban a lehető legfrappánsabban reagálni. Lett légyen szó akár egy rendőri igazoltatásról, ahol a meg nem írt fuvarlevelet félkézzel töltötte ki, mialatt a rendőrt leteremtette annak modortalan viselkedése miatt, vagy egy a karácsonyi időszak után, későn megérkezett téli cipőszállítmány ügyében, melynek fejleményei filmbe illő történéseket eredményeztek. Számtalan olyan történetet emlegethetnék fel, ahol ezt a látszólagos „lezserséget”, slágfertig hozzáállást tapasztaltam és irigykedve gondoltam arra, hogy jó lenne valahogy ezt eltanulni tőle.

   Visszatérve a kezdeti mondatokhoz: Sörös József valóban festőművész és ténylegesen a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karán tanított, ahol olyan új kollégákat kerestek akkor, akiknek a tudományos fokozat megszerzése a közeljövőben realitás lehet, és mivel én doktorandusz voltam Pécsen, Sörös apuka ajánlásával és közbenjárására óraadóként elkezdhettem ott dolgozni. Azóta egyetemi kar lett a Művészeti Kar. Mondhatni ezt az állást kifejezetten Sörös apukának köszönhetem. (Még akkor is, ha a kar létrehozója Leitner Sándor ismerte édesapámat és mesteremet, Lantos Ferencet, tehát nem voltam a számára teljesen ismeretlen háttérrel rendelkező valaki.)

   A Kaposvári Egyetemen láthattam hogyan oktat Sörös apuka, miként viszonyul a hallgatókhoz, meghallgathattam tanácsait az egyes kurzusok tematikájával kapcsolatban, és pedagógiai szemléletébe is bepillantást nyertem. Előbbihez kapcsolódóan a hallgatók tartottak tőle, de kedvelték is. Az egyik folyton emlegetett eset az volt, amikor a hallgatók egy része elkéretőzött a rajzóra végéről, mondván, hogy színházba mennek és szeretnének hamarabb elindulni, Sörös elengedte őket természetesen. Ám amikor ezen tanulók elhagyták a termet egy másik fiú is vette a kabátját, mondván ő is menne. „Ha most elmegy, akkor nem lesz meg a féléve” - hangzott az ultimátum. A huszonéves férfi kabátban végigülte az óra hátralevő részét, nem merte kimenni az ajtón. A pedagógiai aspektushoz kapcsolódóan pedig az az eset maradt meg bennem, amikor még az általános iskolai élményét mesélte nekem Jóska bácsi: ”Kiadtam a feladatot: csináljatok terminátort. És kartondobozokból kiszabták, ragasztották, festették az elemeket, amibe belebújhattak, amit felhúzhattak és tanórákon keresztül készültek a terminátorok. Annyira élvezték.” - És valóban ennél fontosabb pedagógiai cél, hogy élvezettel foglalkozzanak a gyerekek a feladattal aligha lehet. Pontosabban fogalmazva ez az alap! Ha ez nincs, akkor semmi értelme az egésznek.

Irma (aki a kereskedelemből került a tanszékre mintegy mindenesként: modellt ült, kávét főzött, intézkedett) mindig lelkesen mesélte az „őskort”, amikor még a Pedagógiai Kar része volt a tanszék, milyen jó hangulat uralkodott mindig, szinte ott éltek a tanárok, a Sörös mindig jókedvű volt és a kollégákkal egy összeszokott, családias társaságot alkottak. Ez a fajta közösségi vonás nagyon jellemző Jóska bácsira: a család, a haverok és általában véve a jó társaság alapvető szükséglete a személyiségének.

   Sörös József festményei szintúgy személyiségéből fakadnak. Fő jellemzőjük a derű és a könnyedség. Életszemlélete átsugárzik a képein, a légiesség érzete és a fénnyel való telítettség illúziója keveredik bennük. Határozottan atmoszferikus jellegűek, a színek játsszák a fő szerepet. A foltszerű kiterjedésben és ködlő gomolygásban csak azért áll össze az anyag egy-egy markánsabb formai elemmé, hogy ellenpontját képezze az éteri közegnek. Hangulatképek, amelyek Sörös elmondása szerint a műteremként szolgáló emeleti szobában a „kedvtelve-festés” eredményeként születnek meg. A nyár a nyaralásé, a vitorlázás és a Balaton élvezetéé, az ősz és a tél a festészeté, ahol a nyári színek melege költözik újra a sík felületre még akkor is, ha olykor hideg színek fogják közre őket. Amíg a volt munkatársak legtöbbje felhagyott a festészettel, addig Sörös József mindennapjainak részét képezi az alkotás ezen öröme. Hagyja, hogy a kép alakítsa magát és a formai alapkoncepció gondolati felvázolásán túl nem tesz erőszakot a folyamaton. A kép megszületik ugyanolyan szeretetben, mint ahogyan unokáit veszi körbe. Ugyanez a gondoskodó szeretet sugárzik a képeiből is.

   Mégis mindezek a művek miért mutatnak túl az önfeledt „festegetés” örömén? Azért, mert – és talán épp az önfeledt tevékenység folytán – olyan derűt árasztanak magukból, amire nagyon nagy szükség van a mai kor emberének, aki a drámát és a tragédiát a mindennapjaiban éli meg, mindenféle stresszhelyzet és frusztráció formájában. A megannyi megpróbáltatás közepette pedig be nem vallottan is elemi szükséglet a hajtásból adódó zaklatottság ellenpontjaként megállni, elidőzni és töltekezni, a megfeszített húron lazítani, a mindig pörgő elmét kikapcsolni vagy legalábbis lelassítani egy alacsonyabb fordulatszámra és ezáltal nyugodtabb állapotba kerülni.

   Engedjük, hogy hassanak ránk Sörös József festményei és élvezzük hasonló örömmel a kiállítást, ahogy a művek alkotója élvezi az életet.

videó: