Néhány gondolat édesapám női figura-grafikáiról

Adalék az ACB Galéria Atlétika című kiállításhoz

Az egyik 1978-as dátumozású fújt figura-grafika sarkába írva címként ez olvasható: Bábu. A lakonikus tömörségű megfogalmazás egyfajta érzelemmentes, szenvtelen leíró attitűdre utal, mindenfajta látványos líraiságot nélkülözve. Ugyanakkor ez a megnevezés mégiscsak magában hordoz valamiféle költőiséget, hiszen nem „absztrakt női alak” vagy „mérleg pózban álló figura” a mű elnevezése. Az arctalan, személytelen emberi test mint vizuális vizsgálat tárgya jelenik meg majdhogynem ürügyként mindazon műveletek alanyaként, amelyeket édesapám a hokedlivel, a tárgyiság primer jelképével (1) korábbi munkáiban már végigjátszott. A tanulmányrajzok mindenkori modellje székké, talicskává és végül emberi figurává változott az alkotói kutatás folyamata során. A női alak mint a megfigyelés objektuma azonban mégsem csak tárgy, hanem mozgásra képes, élő formakonstrukció.

A kezdetben sima, majd tört, hajlított felületre vetülő árnyékok formaváltozásaiból nyert tapasztalatokból absztrahált, papírból kivágott figurák ismételt megvilágításai újabb térrétegek és nézőpontok bekapcsolását jelentik az egyre összetettebb látványban. Az emberi test árnyékképeinek torzulásai, az egyes mozdulatok deformációi, a végletekig egyszerűsített és geometrizált testrészek hol elvékonyodó, hol megnyúló sziluettjei, a fotónegatívok segítségével inverzbe forduló tónusértékek látványelemei, a raszterek és többszörös árnyékok bekapcsolásával feldúsított vizuális minőségek mind-mind az alapmotívum változatos permutációit eredményezi. Fontos megjegyezni: mindezen felsorolt behatások analóg technikával mennek végbe a fény mint anyag segítségével, amely mégiscsak megfoghatatlan, hiszen nem szilárd. Csak egy közvetítő közeg, a vászon révén válik érzékelhetővé a végeredmény.

Ficzek grafikáinál a fény a szórópisztolyból kifújt festékszemcsék halmaza. Általa rögzül a kép ezúttal nem a fényérzékeny fotónegatívra, hanem a festéket magába szívó papírlapra. A vetítővászon ebben az esetben a papírfelület. A figurák mozdulatai azon merevednek mozdulatlanságba. A sík és a tér furcsa vetélkedése ez, ahol a női test csak mellékszereplője vagy inkább tárgya az átváltozásnak, a leképeződésnek, magának a vizuális kísérletnek. Ebből a szempontból az emberi alak csak ürügy. A női testből figura lesz, a figurából pedig bábu.

De mégsem lényegtelen, hogy mi játssza a bábu szerepét. Mert a bábu határozottan női alak: hosszú, formás lábakkal, és bizonyos megvilágításban hangsúlyos keblekkel, ívelt csípővel és ha olykor szögletessé torzuló tagokkal is, de mindig jelen van egy-egy árulkodó hajlat, mely egyértelműsíti: a bábu bizony nő. A szöveg elején említett, az eddig megfogalmazott gondolatokat elindító grafika esetében is – minden analitikus és experimentális attitűd mellett – érzékletesen feltűnik az erotika lírája, mégpedig csöppet sem zárójeles formában: a figura fekete alakjának jellemző női részlete élénk narancssárga festékkel emelődik ki. A rajz előzményét jelentő fotóra utaló árulkodó jel a két vékony vonal, amely a felső sarkokba fut ki nem más, mint az a madzag, amelyre az eredeti papírsziluett lett felaggatva. Nem ismerve a fényképet a grafikán ez a két vonal furcsa, jellegzetes térbe helyezi a figurát, hiszen az alak nem lóg, hanem áll. Mégis a vonalak kifeszítik azt, nem engedik a bizonytalanul egyensúlyozó bábut felbukni. És a bábu nő. A vastagabb narancs vonal egyértelműen mutatja ezt. A szem minduntalan odatéved, nem csupán azért mert a horizontális irány (a vízszintesen kinyújtott láb) és a vertikális irány (a tartóláb függőlegese) metszéspontjában helyezkedik el mintegy középen, pont a kereszteződésben, hanem mert élénk narancs színe az egyetlen tarka szín a papíron. És a laikus szemlélő egy nőt lát, egy mozdulatot végző nőt, aki hol táncol, hol vonaglik, hol hajlong kéjesen vagy rideg távolságtartással, de nő, határozottan nő.

(1) A külvilágot a vizualitáson keresztül vizsgáló ember alapstúdiumának hagyományosan része a tanulmányrajz készítése. A látvány utáni rajz az akadémista képzésben a tapasztalati távlattan, gúnynevén a kockológia keretein belül jut kezdeti szerephez. A hokedli pedig az a tárgy, amely a legalapvetőbb téri formának, a kockának egy közeli variánsa és mint ilyen ennek rajzolása, rajzoltatása szinte kihagyhatatlan. Ezért a hokedli mint tárgy, a megismerni kívánt objektív/külső valóságot jelenti.

Bábu, 1978, papír, nyomat, tempera, grafit, 29,7 x 42 cm