„Haza is kéne már menni…”

Bükösdi Gábor kiállításának megnyitóbeszéde - 2022. 04. 06.

Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár, Szekszárd

Bükösdi Gábort a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának oktatójaként ismertem meg mint vizuális nevelés szakos hallgatót. Szakmai előéletéről mit sem tudva rögtön érzékeltem, hogy rajzilag képzett és jó képességekkel rendelkezik a festészet terén is. Évekkel később derült ki számomra, hogy Rómában négy évig tanult a művészeti akadémián és az ott szerzett ismeretekkel kezdte el tanulmányait nálunk levelező szakon. Ritkán volt alkalmam találkozni vele és tulajdonképpen egy egyhetes szálkai nyári gyakorlaton kívül alig érintkeztünk egymással. A pécsi utcákon futottam vele össze hébe-hóba és az évek alatt nagyobb vargabetűk, kitérők után végül elvégezte nemcsak a főiskolai rajzszakot, hanem az egyetemi képzést is Egerben. Jelenleg Bonyhádon tanít egy gimnáziumban, aktívan zenél, több hangszeren játszik és énekel. Mindezt a jelenlegi kiállítás is sejteti, hiszen a bemutatott festmények egy részének központi motívuma a népzene, pontosabban az idős parasztzenész. Mielőtt a körülöttünk lévő művekről konkrétan szót ejtenék, ahhoz hogy jobban megértsük Bükösdi Gábor képi gondolatait, ezen festmények előzményeit, hadd mondjam el a témához kapcsolódó emlékeimet:

Két alkalommal tölthettem el egy-egy hetet Gáborral Boszina-Hercegovinában a Tuzlával szomszédos Breskében egy nemzetközi alkotótelep vendégeként. Élmény volt hallgatni hosszas történeteit, filozofálgatásait, megismerni világlátását, a szakralitáshoz való viszonyát, a népzene iránti mély kötődését nemcsak befogadóként, de annak művelőjeként is. Olyannyira hitelessé vált számomra ez utóbbi vonzalma a népi muzsikához, hogy őszinte csodálattal figyeltem ahogy a mindig nála lévő furulyáját előkapva az idős szállásadónkkal elkezd muzsikálni. Az öreg hosszú éveken keresztül hegedült egy helyi népzenei formációban, és bár felhagyott az aktív zenéléssel, Gábor furulyaszóját hallgatva boldogan kotorta elő vén hegedűjét. Ahogy belefogtak a muzsikálásba az akadozó verbális kommunikációt áthidalandó egyből megértették egymást a közös zenei nyelven keresztül. Első ottlétünkkor a hegedülő Jozó bácsi lett Bükösdi Gábor egyik modellje is.

Egy évvel később, a második alkalommal kezdett el Gábor azzal foglalkozni, hogy miként lehet, illetve érdemes-e egyáltalán a kollázs technikával készült képeket áttenni olajfestménybe. Két absztraktabb munka született ezen próbálkozások során, ahol igyekezett látványhűen megjeleníteni a kiindulási technikát, az egymáshoz és egymásra ragasztott papírfelületek jellegét. Az eredeti két kollázs művet még egri tanulmányai során készítette. Bár absztrakt képekről beszélhetünk mégis mindkettőben megjelenik egy-egy figurális elem: az egyiken egy női láb, a másikon stilizált népművészeti díszítőmotívum. Az egymáshoz és egymásra ragasztott különböző minőségű és fajtájú papírlapokból kivágott formákat grafittal vagy szénnel történt belefirkálások, folttónusok egészítik ki. Az alapként szolgáló papírlapot a felfeszítéshez használt enyves ragasztószalag keretezi. Ezt a sokféle anyagminőséget illuzórikus módon igyekszik Bükkösdi érzékeltetni az olajfestményein.

Maga a kollázs mint eljárás különböző meglévő tárgyi elemek (fényképek, újságpapírok, szövegek, akár tárgyak) egy felületre történő felragasztását, összeépítését, egy önálló kompozícióvá szervezését foglalja magába. Az eredetileg eltérő, külön jelentéssel bíró részletek egymással kontextusba hozásával azok új jelentést kapnak, átértelmeződnek. Általában bizonyos formai analógiák révén, meglepő formakapcsolatok által, párhuzamba állítással sokszor szimbolikus tartalmat is kapnak az amúgy ezt nélkülöző látványelemek az új egységben. A kollázstechnika bár több ezer évre nyúlik vissza, a papír feltalálásának idejével megegyezően, de a huszadik századi értelemben vett képzőművészeti technikát elsősorban az avantgarde művészekhez kapcsolják, közismertebben a kubista festőkhöz kötik, főleg Georges Braquehoz és Pablo Picassohoz, akik először ragasztottak magába a festménybe újságkivágásokat, tapétát, poszter darabokat, címkéket sőt olykor huzalokat is. Tulajdonképpen az asszemblázs is a kollázshoz köthető, ahol már konkrét tárgyak, használati eszközök épülnek össze a sík felületen, innen már csak egy ugrás a térkollázsokig, amik már a szobrászat területét érintik.

Valójában ezt az eljárást folytatja Bükösdi Gábot is a falakon látható festmények azon részénél, ahol a népzene művelőinek portrészerű képe jelenik meg. Ha figyelmesen szemügyre vesszük ezen festményeket, akkor észrevehetünk olyan részleteket, amelyek a reneszánsz festészet ikonikus példáit idézik: az egyik képen Sandro Botticelli Tavasz című festményének központi alakját ismerhetjük fel, vagy a másikon az említett remekmű egyéb táncoló női szereplői sejlenek fel. Mégis hogyan kapcsolható össze gondolatilag egy hangszeren játszó parasztember egy 15. századi olasz festmény mitológiai figuráival? Hogy fizikailag hogyan, azt látjuk a kiállított olajképen. Legalábbis ahogy ezt Bükösdi megteszi. De mégis hogy kerül a csizma az asztalra? Ennek megválaszolásához magának az alkotónak a vallomása nyújt segítséget. A közösségi oldalán megosztott reprodukciókhoz írt magyarázatából kiolvasható, hogy számára a mára már eltűnt, hagyományosan zárt, szakrális paraszti társadalom a természethez való harmonikus kapcsolatot, a világot teremtett világként felfogó emberi viszonyulást jelenti, szemben azzal a nyugati modernitásként leírható szemlélettel, amelyet a fogyasztói társadalom, a túlzott anyagközpontúság, a deszakralizált hétköznapok, a kiüresedett hagyományok testesít meg. Hosszasan sorolhatnám e két létszerveződési mód közötti lényegi különbséget mind világlátásában, mind az emberről mint létező entitásról való elgondolásáról, szerepéről, kapcsolatáról környezetével, a transzcendenssel, de az alapvető különbségtétel az eddig elmondottakból is értelmezhető. Bükösdi Gábor a mai világban tapasztalható túlzott anyagiasság kezdetét, az emberi gondolkodás fókuszváltását az isteniről a materiálisra valahol a reneszánsz idejére teszi. Amikor az ember került a világmindenség központjába, amikor elkezdik újra felfedezni az antik kultúrát, és megindul egyfajta paradigmaváltás a korábbi időszakokhoz képest. Legalábbis ezt tanuljuk, ezt gondoljuk az akkori korról. Mindenesetre ez a fajta gondolati háttér indokolja és magyarázza Bükösdi Gábor festményein a fragmentumként megjelenő Botticelli festményt. A látszólag össze nem illő motívumok egymásmellettisége szembeötlően hangsúlyozza a kontrasztot, a közöttük lévő üres teret kitöltő geometrikus vagy figurális elemek térképző szerepe nem is akarja összekapcsolni egymással őket. Nem kívánja kibékíteni, egy térbe helyezni, összekötni vagy felkínálni annak lehetőségét, hogy megismerjék egymást. Bár ugyanazon a festővásznon jelennek meg, mégsem találkoznak. A paraszt bácsi eltökélten fújja a sípját, furulyáját, tekeri a lantját, de a háttérben táncoló khariszok (gráciák) vagy az előtérben lépkedő Flóra nem a parasztmuzsika ritmusára ropják táncukat. Mégis az ember azt hihetné, hogy a buja réti virágok és a tavaszt hirdető mezei füvek csoportjai, amik szintén Botticelli festményéről lekerülve bontják virágaikat, hizlalják leveleiket kapcsolódnak a természetközeliséget megjelenítő népi muzsikushoz. Vidám ünneplés dallamait vélhetnék hallani a hangszerekből előbújva. De valahogy mégsem ezt érzékeljük. Hanem két, gyökeresen eltérő világ párbeszédmentes egymásra vetülését, még csak nem is konfrontációját, hisz aktív kapcsolat nincs közöttük. Két térdimenzió paralel valóságát tapasztaljuk, melyeket nem csupán a történelmi idő választ el, hanem az eredetileg az összekötés gesztusából táplálkozó kollázs technikája is, hiszen a ki- és levágott darabok elkülönülnek egymástól, még csak széleik sem érintkeznek. És bár a reneszánsz kora nem most volt, mégis annak másod-, harmad-, negyedterméseit éljük manapság, miközben az időben hozzánk közelebb lévő paraszti kultúra megtestesítője már a múlté.

Gondolhatnánk ezt is.

De Bükösdi Gábor népzenél, művészetet oktat, rajzot tanít és fiatalokat nevel. Átörökíti a hagyományt, megosztja világlátását, életfelfogását, gondolatait a transzcendensről és az emberről, és mindazt közvetíti, amit értéknek tart, és érdemesnek arra, hogy fontosnak gondoljuk életünk során.

A címben idézett kalotaszegi népdal kezdő sorára reflektálva: most még nem kéne hazamenni, hanem javaslom, hogy nézzék meg Bükösdi Gábor festményeit elmélyülten, hagyják, hogy azok önökhöz szóljanak, és bátran faggassák az alkotót, ha kérdések merülnének fel lelkükben a képeket szemlélve!

Köszönöm a figyelmet!