Nyitás – Zárás – Nyitás

Makrai Adél kiállításának megnyitóbeszéde

Nicolas Schöffer Gyűjtemény, Kalocsa

2022. április 08.

A jelenlevők közül többen emlékezhetnek arra a bugyuta slágerre, amelynek szövege így szól: „Mindent megteszek, hogy én legyek az első, hisz a fődíj egy csíkos napernyő…” És akik nem is ismerik ezt a 90-es években unos-untalan sugározott dalt, azok többségének lelki szemei előtt is nagy valószínűséggel egy vidám, nyári hangulatot idéző, sávokkal tarkított, vagy a kosztümös filmekbe illő, kézbe vehető csipkés eszköz képe jelenik meg, ha a napernyő szót meghallják.

Makrai Adél napernyői viszont nem ilyenek. Nem árasztják magukból a napsütés keltette jókedv, vagy a hőségben enyhülést adó árnyék jelentette kellemes érzéseket. Szomorúan állnak összecsukva vagy nyitott állapotban ugyan, de akkor is reményvesztetten. Ködös, borongós atmoszférát árasztó környezetük üres. Alattuk nem zsibong társaság, nem éri őket a nap sugara sem. Elhagyatottak, magukra maradtak. Egy egykor volt nyüzsgő élet mementói. De ezek a napernyők nem az idényt búcsúztató tengerparti kellékek, amelyeknek drapériaszerű vásznai abban a biztos tudatban vetnek súlyos redőket, hogy jövőre az újra szétterpesztett bordákon feszülve fogják fel a nyári nap melegét. Ezek a fényvédő ernyők a sétálóutcák kiülős éttermeinek, sörözőinek és kocsmáinak tartozékai. Azoknak a közösségi helyeknek, vendéglátó egységeknek kültéri felszerelései, amelyek kénytelenek voltak előre nem látható ideig lehúzni a rolót, becsukni az ajtót és kitenni a „zárva” táblát. 2020 tavaszát írtuk ekkor.

Makrai Adélt – elmondása szerint – a napernyő motívuma annak időjárásra reagáló viselkedése miatt ragadta meg először, kifejezetten az UV védelem témáját felvetve általa. Mindez jól mutatja Makrai szenzibilis viszonyulását a szűkebb és tágabb környezetéhez, hiszen az említett téma összefügg a globális felmelegedés tárgykörével, mely aktualitását okkal vagy érdekből, de folyamatosan fenntartotta a média, mindaddig, amíg azt egyszer csak le nem söpörte a színről egy a hétköznapi ember számára sokkal inkább közvetlenül érzékelt, sokak számára valóban sokkot okozó eseménysor: a pandémia. A lezárást követő hetekben, hónapokban Makrai Adél számára az utcaképet tarkító napernyők újra értelmet nyertek: jelképesen végigkísérték a nyitás-zárás-nyitás folyamatát. „Ezek a tárgyak szinte mindenhol kint maradtak a közterületeken, várva a nagy pillanatra, hogy újra megindulhasson a megszokott élet, kinyithassanak a szabadtéri helyek. Funkciójukból adódóan lekövetik az emberek jelenlétét, aktivitását és a közösségi létet.” - írja róluk Makrai. És valóban, ahogy a járványügyi intézkedés eljutott a legdrasztikusabb lépések egyikéig, egyik napról a másikra a napernyőket sem nyitották már ki. Ahogy a közintézményeket, a vendéglátó helyeket, az addigi hétköznapi élet helyszíneit lezárták, úgy a napernyők is csukva maradtak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a világnak ezen a felén is jellemző fogyasztói társadalomban eladdig jórészt elkényelmesedett, a mindennapi stresszhelyzeteken kívül komolyabb megrázkódtatástól mentes életünk során nem szembesültünk még ennyire extrém pillanattal, mint amit a lezárás jelentett. Nem élhettük megszokott életvitelünket, az emberek jó része a négy fal között ragadt, nem találkozhatott a baráti társaságával, a személyes társas érintkezés formáit felváltotta a képernyőkön keresztüli kommunikáció. És ezt meglehetősen sokan mentálisan és lelkileg is nehezen viselték, többeken a depresszió jelei mutatkoztak. Mindenesetre senki se tudta meddig fog fennállni ez a helyzet és lesz-e ugyanolyan az élet, mint azelőtt volt. Aztán jött a nyár és a vírus elutazott hidegebb éghajlatra, a vendéglők újra kinyitottak és a napernyők is szétterpesztették vásznaikat, mintha groteszk óriásvirágok bontották volna ki ráncos szirmaikat. Az emberek kiözönlöttek a napsütésbe és lassan újra elkezdődött az, amit korábban életnek hívtak. Próbálták ott folytatni, ahol abbahagyták. És ott is folytatták. Zárás után újra nyitás.

Makrai Adél festővásznai azonban megőrizték az első sokk élményét. Képei olyan pillanatfelvételek, ahol az idő nem megállítva lett és kimerevítve, hanem a végtelenségig megnyújtva, hogy figyelmeztessenek minket társadalmunk sérülékenységére, emlékeztessenek arra, hogy bármikor újra becsukódhatnak a napernyők.

Zárszónak is alkalmas lehetne ez a mondat, de kikívánkozik még belőlem, hogy elmondjam: ezeket a festmények nem annyira drámaiságot sugároznak, mint inkább nagy fokú empátiát, olyan érzékenységet, amely észreveszi a környezetében zajló eseményeket, reflektál a sokak által megélt valóságra, de nem dramatizálja azt, hanem szeretettel és megértéssel fonja körbe. Lírává szelídíti a kietlenséget és lélekkel tölti meg az élettelen tárgyakat. Mert Makrai Adél napernyői nem pusztán magukra hagyott használati eszközök, hanem ruhákba burkolt emberi lények. Egymás mellett ácsorgó alakok, akik nem tudják kinyújtani karjaikat, hogy kezük összeérjen; olyan hölgyek akiknek derekán a madzag leszorítja a textíliát; olyan magányos személyek, akiknek csuklyája alól nem ér el hozzánk a tekintetük. Rólunk szólnak, minket jelenítenek meg egy olyan állapotban, amikor nem tudni milyen lesz a holnap és mikor lesz újra napsütés Borongós, ködös foltokból elő-előtűnő formák, amiken a fény megtapad ugyan, de csak tompán verődik vissza. Sok helyütt nincs konkrét talaj, a napernyő rúdja belevész a semmibe, nincs konkrét háttér, csak atmoszferikus közeg, amely egy-egy pillanatra engedi csak látni az összefogott vásznak redőit. Mégis ezek a képek szépek. Visszafogottan ugyan, de színesek. A tört árnyalatok ugyan elfedik az élénk sugárzást, de a felszín alatt szenvedélytől izzó, tüzes kolorit lappang. A tavasz ígérete, az újranyitás vágya. Makrai Adél festményei sejtetni engedik a bizakodó reményt, hogy egyszer vége ennek a lefojtott állapotnak és újra szárba szökken az, ami most aludni kényszerül.

Kérem, engedjék, hogy ez a mondat legyen a megnyitószöveg zárógondolata és ezzel az üzenettel szívükben kerüljenek közelebb a képekhez. Lépjenek be éteri terükbe, fedezzék fel kik bújnak meg a leplek alatt. Oldják ki a madzagokat és nyissák ki a napernyőket! Nem utolsó sorban pedig kérdezzék Makrai Adélt a műveiről!