Végtelen univerzum
Kauker Dóra festő grafikus és Városi Gabriella képzőművész kiállításának megnyitószövege
2022. szeptember 6 - november 20.
Erzsébetligeti Színház, Kamara Galéria, Budapest
Kauker Dórát már régtől fogva ismerem. Felsőfokú tanulmányait a Kaposvári Egyetemen kezdte el, ahol volt alkalmam oktatóként találkozni vele, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett diplomát. 2019-ben az OMDK tanulmányi versenyt Kaposvár szervezte és Dóra kiemelkedő pályaművével megnyerte a saját kategóriáját. Időről-időre hallok felőle, jelentkezik, megmutatja épp mivel foglalkozik, így nagyjából ismerem alkotói tevékenységét.
Városi Gabriellával személyesen csak a megnyitó napján találkoztam és csupán a múlt héten vettük fel egymással a kapcsolatot. Sokrétű munkáival akkor kezdtem megismerkedni.
Mindig izgalmas, ugyanakkor kérdéseket is felvető vállalkozás két autonóm művészembernek egy közös kiállítás felvállalása, főleg, ha egyazon térben, egyszerre láthatók az alkotások. Vajon miként működnek együtt a bemutatásra kerülő művek? Kiegészítik-e egymást, párbeszédet folytatnak-e egymással, összesimulnak vagy veszekednek-e? Formai hasonlóság vagy pont a formai kontraszt indokolja-e együttes jelenlétüket? Vagy csak véletlenül kerültek egymás mellé, egymással szembe, egyáltalán egy légtérbe a két alkotó képei? Ha igen, ha nem, van-e valami közös szemlélet, világlátás, elgondolás bennük? Talán kiegészítik, felerősítik egymást? Megannyi releváns kérdés, amelyre itt és most kaphatjuk meg a választ elsősorban saját magunkban. A kérdéseket magamnak is feltettem és hangosan gondolkodva, a jelenlevő közönség társaságában indulok el egy vagy több lehetséges válasz megkeresésére.
Végigjártatva tekintetünket a falakon látszólag két teljesen eltérő művészi érdeklődés, alkotói habitus, műfaji terület és képalkotási koncepció produktumait láthatjuk a kiállításon. Egy határozott, geometrikus, nonfiguratív festészeti megnyilatkozást Kauker Dóra részéről és egy figurális, szimbólumokkal, irodalmi utalásokkal teli, lírai hangvételű, elsősorban grafikákat Városi Gabriella részéről. E két különböző világ találkozásának magyarázatára persze adhat mentőövet a kiállítás frappáns címe: Végtelen univerzum. És ilyetén elegánsan nyugtázhatjuk, hogy egy végtelen univerzumba minden belefér. Sőt a MINDEN is! De ennyivel nem úszhatjuk meg a válaszadást!
Annál inkább sem spórolhatjuk meg ezt a munkát, mivel a kiállításon mindkét művésznek egy-egy önálló szellemi kalandozását láthatjuk, akár külön-külön szemléljük az alkotásaikat, akár összességében tekintünk rájuk. Két, egymástól elkülönülő, izgalmas út, amely mégiscsak összeér a vizuális törvényszerűségek jelentette terepen.
Kauker Dóra bemutatott festményein folytatta azt az alkotói gyakorlatot, ami a figurativitástól mentes vizuális formák vizsgálatát, a velük való játékos műveleteket jelenti: képein a hol homogén, hol színátmenetes síkidomok a takarásra épített térhatás létrehozását célozzák, a festővászon fizikai határai által kijelölt képszélek zárt keretében ezek a formák nem nyúlnak túl azon, nem lógnak ki belőle csak érintik azt sarkaikkal vagy oldalukkal. A tudatosan meghatározott játékszabály ugyan kijelöli a szellemi határokat is, de ezáltal engedi játszani az alkotó szellemet. A képhatárokon belül a végtelen variációs lehetőségek tárháza nyílik meg. Kauker beleveti magát a kalandba és a saját maga számára szabott korlátok között megéli a szabadság élményét: a kompozíció épül, alakul, alkotójuk a belső törvényszerűségeket követve kísérletezik, döntéseket hoz, mi legyen sötét, mi legyen világos, hol hozzon létre színkontrasztot, hol közelítse egymáshoz a tónusértékeket. Láthatóan élvezi a folyamatot, mert a végeredmények derűjét mi is átélhetjük a képeket szemlélve.
Felfedezőútra indul a mi szemünk is: meglepő helyeken veszünk észre kiszögelléseket és egybevágóságokat. Rácsodálkozunk arra, mi van elöl és mi hátul. Amit takarásnak hiszünk elsőre, az transzparenciává változik hirtelen, meddig tart egy síkidom és hol kezdődik a másik? Kauker Dóra festményei nem egy kimódolt, statikus és megnyugodott világrendet tükröznek, nem az a fajta geometria, ami merev vagy az elcsendesedett szellemi állapotot sugallja. Izgatott, mozgással teli, már-már zaklatott vibrálásba csap át látványuk, próbálunk nyugvópontot keresni rajtuk, de újra és újra arrébb rebben tekintetünk, próbáljuk megfejteni az általuk generált teret, beleveszünk a művekbe, de nem érezzük elveszettnek magunkat. Nem kapálózunk, és nem próbálunk kimenekülni belőlük. Mi is élvezzük a kalandot, melynek részesei vagyunk. Kauker képei nem „kinézhetőek”: mindig találunk valami újszerűt bennük, egy másfajta formakapcsolatot, egy újabb térélményt. Ez egy olyan univerzum, amit érdemes felfedezni.
Városi Gabriella itt látható munkáit többnyire irodalmi inspirációk szülték: Petőfi Sándor, Pilinszky János, Weöres Sándor művei. A bemutatott grafikák nem illusztrációi az egyes költeményeknek, még a Weöres Sándor versére készült leporelló is túlmutat az illusztrálás gesztusán. A nyomatok többsége egy-egy videómunka képkockáihoz készültek, de önálló rajzokként is funkcionálnak. Városi Gabriella felhasználja a poétika világát, nem lefordítja azt látvánnyá, hanem annak segítségével teremt új vizuális univerzumot ez utóbbinak sajátos törvényszerűségeit ismerve és alkalmazva.
Petőfi sziluettje a róla készült közismert fényképről változatos formában jelenik meg: a kozmoszt idéző faktúrákkal, fraktálszerű mintázattal, az idő múlására vagy az időtlenség kérdésére utaló karcolt felületekkel. A grafikák kimerevített képkockák, de összefűzve őket filmmé, hanggal kiegészülve új formában kel életre a vers, idéződik meg annak írója, és válik kozmikus gondolatok hordozójává a mű. Új minőség jön létre. Városi nem átértelmezi, még csak nem is újraértelmezi a költeményt, hanem kiterjeszti azt. Térben és időben. Testet ad neki, érzéki tapasztalássá teszi a szót.
Pilinszky A madár és a leány című verse utalásszerűen jelenik meg Városi Gabriella monotípia sorozatán. A madármotívum, amely egyből felismerhető szinte csak ürügy, hogy egy izgalmas képsorozat jöhessen létre: a sötét-világos kontraszt, az éles és homályos foltszélek játéka, az irányokkal való operálás mozgalmas, vibráló kompozíciókat eredményeznek. A filmszerűség olyan erős esetükben is, hogy szinte látjuk, ahogy szemünk előtt peregnek a karcos, fekete-fehér, néma filmkockák, halljuk a vetítőgép kerregését és elcsípjük tekintetünkkel a madarak szárnyának sebes csapkodását, testük cikázását, ellenfényben feltűnő sötét sziluettjüket vagy épp a naptól megvilágított világos foltjukat. És ezek a képek mégiscsak hordozzák Pilinszky gondolatait, holott a versben csak egyetlen madár szerepel, de a pillanat múlásának érzete, a költözés elodázhatatlan aktusa mint motívum átszüremlik a vonuló madarak kopott formáin. Városit megérintette a vers és ő megérintette a verset, kapcsolódott hozzá egy olyan dimenzióban, amely egy kiterjesztett valóságként engedi átélni a szellemi kalandot, és ebből az élményből számunkra a grafikáin keresztül tudja megmutatni az odavezető utat.
Nem térek ki mindegyik kiállított alkotásra, hisz talán ennyiből is világosan érzékelhető, hogy Kauker Dóra festményei és Városi Gabriella grafikái, videómunkái miként találkoznak nemcsak a fizikai térben, de szellemiségükben is. A kutatás izgalma, a felfedezés öröme, amely hajtja őket új és újabb kalandra késztetve szellemüket. Ez a fajta kíváncsiság lehet az, ami minket is arra buzdít, hogy induljunk el az általuk bejárt út látható tanúságait szemlélve a saját felfedezőutunkon, mert ezek a művek kapuk is egyben, amelyeken belépve a végtelen univerzum vár ránk.
Kívánom, hogy mindenki bátran lépjen be ezeken kapukon és hagyja, hogy a képek vezessék szellemüket a végtelen kalandon!
A kiállítást ezennel megnyitom!
